A világ jelenlegi műanyag felhasználása óriási, több mint 300 millió tonna évente. Ennek egy jelentős része a környezetbe kerül, ahol fizikai, kémiai folyamatok során egyre kisebb részekre aprózódnak, darabolódnak. A mikroműanyag részecskék bejuthatnak az élőlények szervezetébe, belekerülhetnek az élelmiszereinkbe, a levegőbe, a felszíni vizekbe és az ivóvízbe is.
A mikroműanyagok egészséghatásának vizsgálata nem könnyű feladat. A mikroműanyagok káros hatásukat kifejthetik fizikai, kémiai és biológiai úton is. A különböző méretű és alakú részecskék közvetlenül, fizikailag is irritálhatják az emésztőrendszert, így okozva gyulladást. A műanyag részecskékből kémiai anyagok is a szervezetbe kerülhetnek, kioldódhatnak belőlük monomerek (pl. akrilamid), illetve adalékanyagok (pl. biszfenol-A, kadmium).
De nem csak a műanyagokba a gyártás során bekerülő vegyületek miatt jelenthetnek problémát. A felületükön megkötődhetnek káros anyagok (pl. poliklórozott-bifenilek, poliaromás szénhidrogének, peszticidek), amik végül leoldódnak, miután a szemcsék a szervezetbe, a tápcsatornába kerülnek. Továbbá a felületükön patogén mikroorganizmusok is megtapadhatnak, így közvetve hozzájárulhatnak megbetegedések kialakulásához is.
Különböző adalékanyagok is oldódhatnak ki a műanyagokból különböző mértékben, például kadmium, ólom, biszfenol-A vagy ftalátok. Ezt megint csak sok tényező befolyásolja, például a molekulasúly, a műanyag életkora vagy a környezeti feltételek. Nincs adat arra vonatkozóan, hogy a mikroműanyagok miképpen járulnak hozzá ezen anyagok megjelenéséhez a környezetben, beleértve az ivóvizet is. Valószínűleg ezen anyagok mikroműanyagokból származó bevitele az egyéb expozíciós, emiszsziós utjaikhoz képest elhanyagolható. Tegyük még azt is hozzá, hogy sok anyag koncentrációját ezek közül (például az ólmot és a kadmiumot), folyamatosan monitorozzák az ivóvízben. Itt egy gondolat erejéig érdemes kitérni a határértékek és a kockázatértékelés viszonyára. Természetesen nulla kockázatról csak abban az esetben beszélhetnénk, ha káros (rákkeltő vagy mutagén) anyagot egyáltalán nem vinnénk be a szervezetbe, mert ezek a hatások már egyetlen molekula vagy atom hatására is kialakulhatnak elvben – rendkívül kis eséllyel. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezt elérni lehetetlen, egy bizonyos szint alá is már csak elképesztő ráfordításokkal, gyakran új, akár nagyobb egyéb kockázatok bevezetésével lenne csökkenthető. Erre született meg az úgynevezett „társadalmilag elfogadható kockázat” fogalma, ami azt a kockázati szintet jeleni, amit még gazdasági, egészséghatási, megvalósíthatósági szempontokat figyelembe véve tolerálhatónak tartunk. Tehát nem azt mondjuk egy anyag esetében, hogy a határérték alatt nem jelent problémát és nem kell figyelmet fordítani rá, hanem azt, hogy addig még elfogadható, de ettől még figyelmet érdemel, foglalkozni kell vele, a környezeti expozíció minimalizálására kell törekedni. A határérték nem egy mágikus szám, ami alatt hátradőlhetünk, hanem egy tudatosan választott, meghatározott érték, amit időnként felül kell vizsgálni az új tudományos bizonyítékok alapján, és ha szükséges, meg kell változtatni.
Horváth Norbert gastro coach