Örökölt vagy saját?

Az epigenetikai szabályozás alapvető szerepet játszik a legtöbb agyfunkcióban, és képes közvetíteni a különböző tapasztalat vezette változásokat a központi idegrendszerbe, amelyek később molekuláris, celluláris, neurális hálózati, magatartási, érzelmi és kognitív szinteken manifesztálódnak az érett felnőttben.

Az epigenetika a gének olyan módosulását és sejtről sejtre való, valamint esetenként transzgenerációs öröklődését vizsgálja, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. Az epigenetika a génexpressziók vezérlésével egy kapcsoló híd a genotípus (öröklött tulajdonságok összessége) és fenotípus (az egyedek megjelenési formája külső és belső jellegzetességeinek összessége) között. Az epigenetikai genetikai információ/minta lehet reverzibilis, de több generáción keresztül is öröklődhet. Az epigenetikai öröklődés során az egyes gének, DNS-szakaszok kifejeződésének mértéke változik és sejtszinten öröklődik. Azaz az epigenetikai mechanizmusok DNS-szakaszokat aktiválnak, vagy csendesítenek el, illetve fokozzák vagy éppen korlátozzák egyes gének kifejeződésének mértékét.

A környezeti faktorok, a szülők magatartása, az anya fiziológiája, a táplálkozás, a xenobiotikumok stb. mind képes jelentős epigenetikai változásokat indukálni, amik a rá következő generációkba is továbbítódhatnak és ott megjelenhetnek. 

Az epigenetikai mechanizmusok fontos közvetítői a hormonális és a környezeti faktorok hatásainak, amelyek kontrollálják a szexuális differenciációt a fejlődő agyban. Az endokrin rendszernek alapvető szerepe van az epigenetikai folyamatokban, mivel az epigenetikai és a hormonális folyamatok kölcsönösen szabályozzák egymást. A környezeti hatások (például biológiai, kémiai, pszichoszociális stressz) epigenetikai rendszer felé való közvetítésében a hormonális rendszernek kulcsszerepe van. Az újabb kutatások szerint bizonyos életszakaszokban (az anyaméhben, közvetlenül a szülés után, a szoptatás során, pubertáskorban és az élet delén), komolyabb hormonális változások következtében az epigenetikai változások nagyobb gyakorisággal következnek be. 

Az amygdala és a hippokampusz már a korai embrionális szakaszban kifejlődik. Az állatkísérletek szerint a fejlődő agy limbikus területei különösen érzékenyek a kortizol stresszhormon és hormonreceptor szint változásaira (a kortizol szteroid hormon, a legfontosabb humán glükokortikoid). Ezen limbikus területek a fejlődésük során nagyon érzékenyek a megnövekedett glükokortikoid-koncentrációkra, így a növekedett intrauterine glükokortikoid szint jelentős rizikófaktor az idegrendszeri és pszichopatológiai rendellenességek tekintetében kimutatta, hogy a korai terhesség időszakában a magasabb anyai kortizolszint megnövekedett amygdala-térfogattal és érzelmi problémákkal párosult a 7 éves leánygyermekeknél. BUSS és munkatársai (2012) szerint az érzelmi (affektív) betegségekre való fogékonyság részben már az anyaméhben programozódik, és az amygdalának ebben nagyon fontos szerepe van. 

Amennyiben az ember 100%-ban genetikusan determinált lenne, környezetéhez való adaptációja igen merev és változhatatlan maradna egész életén át, amely sikertelen alkalmazkodáshoz és akár korai pusztulásához vezetne (lásd a súlyos genetikus rendellenességeket). Az epigenetikai hatások, annak ellenére, hogy sok kockázati tényezőt jelentenek a betegségek vonatkozásában, mégis az önszerveződés, az önszabályozás és a kommunikáció terén a szabadságfokok növekedése, a rugalmasabb alkalmazkodás, a nagyobb mozgástér, tehát a változás lehetősége szempontjából alapvető jelentőséggel bírnak. Még a traumás hatások is az energia és információ konvertibilitása révén sajátos működési mintázatként épülhetnek be a személyiség pszicho-biológiai szabályozásába, növelve ezzel szabadságfokait.

Horváth Norbert gastro coach

Shopping Cart

Vásároljon 25 000 Forint felett és ajándékba kap egy csomag probiotikumot, mely 4 féle algát tartalmaz!

Scroll to Top